A hajnal
Tóth Krisztinának
A hajnal,
mint bohém lányka
szépítkezik ablakomban,
pirosítja csókos ajkát,
kékre festi könnyes szemét,
fésülködik lenge széllel,
csinosítja dekoltázsát,
mellére nagy briliánst tűz,
drága ékszert,
a Napot.
Fényünk kútján
Hajad égi lantom húrja,
hullócsillag a kezem,
ragyogok, ha hozzád érek,
megzendülsz a szívemen.
Fény felé tart minden ének:
fényünk kútján angyal ül.
Éljünk egymás oltalmában,
szívem szíveddel repül!
Törött korsók
melyeket nagyapám udvarán találtam
az elmúlt évben, Halottak napján.
(Lírai oratórium-töredék)
1.
: velünk nem békél az Úr,
békétlen az ég.
Reánk még nem mérte ki
végítéletét.
Mi nem törődünk már
senkivel, semmivel:
aki itt él, először
hitét veszti el.
Sodródunk a vak idővel
vakulva tovább,
mint aki nem láthatja már
soha otthonát.
Homlokunkon égi jel:
a föld befogad.
Lángolunk. Lánggá lesznek
itt a poharak…
2.
mert bennünket hajt a gond
századok óta,
és zörög a szívünk
jó-ideje.
Nagy-törzsű fájdalmaink
gyökerét kitépni
vajon ki tudja?
Lesz-e sors-roppantó
idő, dalnok vagy hős?
Bánatunk tenyeréből
kisdedek és vércsék
isznak.
Folyik a véres leve
a kínnak.
3.
Hová tűnt a
Boldogasszony?
Fénybe?
Elmúlásba?
Hová tűnt el,
hová, mégis?
Boldogtalanságba?
4.
Hazám
már hullafoltos
táj.
Sebesült szemekkel
nézem.
5.
… fejünk a bárd alatt.
Iszapok mocskában,
kotuban, saját sarában
fuldoklik a haza.
Jaj, mennyi árulás, széthúzás,
mennyi feledés!
Lángra kap itt minden virradat,
s fekete üszök lesz a hófehér madár.
A múlt csak káprázat,
törvénytelen itt az emlékezet.
Férfi, ne feledd a mennydörgő
szózatot:
"A derék nem fél az idők mohától,
koporsóból kitör és eget kér!"
6.
… az ősi feljegyzések szerint is: a magyarok szépek. Nem csak az életben azok, de szépek a halálban, az életen túl is. Korábban a legtöbb magyar januárban halt meg. Azt mondják, télben halni a legemberibb. Ilyenkor lelassul az ember lélegzete, lelassul még a szívverése is, meglassul a gyászolók bánata. Így növekedhet a remény a túlélésre. A hóesésben mindig szemtől szemben állunk az örökkévalósággal. Ha a ropogó havon cipel gyászt a szívünk, könnyen befogadjuk az idő végtelenségébe dermedt nem-létet.
7.
Ady Endre lett volna az utolsó magyar?
8.
Ady Endre!
Az önpusztító sors ellen
ki állít minket
hadi rendbe?
9.
… na, és? Tán őrzője vagyok én
a testvéremnek, Uram?
A pásztornak legyek
őriző pásztora?
Vagy őrizzem a nyájat?
Csak kutyák vagyunk mind!
Harapjuk egy más húsát,
s közben jóllaknak a
farkasok.
10.
vezekeljetek
11.
rendületlenül
12.
Századok óta ássák a sírt.
13.
Nincs ami csillapítaná a Trianon okozta seblázat. Ám a csonkításnál nagyobb probléma, hogy a műveltségétől megfosztott nemzet nem csupán identitását veszti el, hanem emberi tartását is, majd emberiességét, és végül: emberségét.
14.
A magyar a félbehagyások népe. Szándéka mindig sokirányú: mindet megvalósítani lehetetlenség volna. Éppen ezért megkezdett dolgait általában félbehagyja. Aki félbehagy valamit, az lemond a teljesség igényéről. Aki pedig nem törekszik a teljességre, az előbb-utóbb kiábrándult lesz. Legtöbb kiábrándulásunk nem a tehetetlenségünkből, hanem nagyravágyásunkból fakad. Talán ezért van az, hogy nálunk a fegyverek közt énekelnek, a békében többnyire hallgatnak a múzsák.
15.
velem
veletek
nélkületek
ellenem
egyedül
értetek
nélkülem
ellenetek
16.
Büdös bürök, laboda,
akasztófa, kaloda,
hideg űz, meleg ráz,
káromkodik a juhász!
17.
: múmia-sárga költők vitatkoznak
elárult szerelmekről és méz-édes halálról.
Fölöttük páncélként ragyog a gomolygó
cigarettafüst mennyboltozata …
18.
"A jognak asztalánál lopnak!" - írta le egykor valaki.
Az igaz mester hűséges marad mindig a tanítványokhoz.
Hódolnak neki mind az öregek,
dalolnak róla kedves csitrilányok,
tekintete holló repülése:
romlásunk fölött néha fel-felkárog.
19.
Nem az élet a csoda, de csoda már egyetlen jótett is.
Soha ne állj bosszút azért, hogy halandó vagy:
halhatatlanságod záloga éppen
halandóságod szépségében rejlik.
Ha a gonoszság fészkelődik benned:
engedd, hogy megkísértsen a jó.
20.
hűvös esők vigasztalnak,
Földanyához imádkozunk,
imádkozunk úgy, mint régen,
Földanya így válaszolgat:
- Halál hatalmas gyeplője,
itt van, itt, az én kezemben,
csontolvasztó, vérfakító,
óriási nagy ölemben
ringanak a temetők mind,
én ringatom a holtakat,
ringatásom örök álom,
de sírjából visszatér az,
újból élő lesz az a por,
akire én rálehelek,
újból életre kelhet még,
akinek vad, nyirkos porát
élő lánggal tűzzé fúvom.
Nagymama levele
Drága fijjam
hát hiába vártalak
Húsvétra
nem engedett az idegen föld
nem engedett a szolgálat
pedig mennyit imádkoztam
hogy könyörögtem
de talán Pünkösdre itthon leszel
hiába is sírok én érted
mégis így van ez jól ahogyan van
mert ha mostan jöttél vóna
akkor sokáig nem láthatnálak
így meg tudom hogy
hamarosan jönni fogsz
jönni fogsz te hogyne jönnél
én egyetlen Vidámságom
mostanság az háborgat engem
egyre szaporábban
a múltkor is olyan keveset szóltál
és még az éneked is megsoványodott
akár a húsod
mardos engem a féltés
szívemet is körülzárja lassan
jaj csak bajod ne legyen
mert azt nem tudnám elviselni
így is fuldoklok néha a sok vádtól
hogy olyan messzire vagy
te csak egyél fijjam még ha
rossz is ott a koszt
én majd imádkozom mindenért
és itt maradt emlékedet szentül
őrizem
csak arra ügyelj bárhogy is viselne
meg a sors ne tedd szóvá soha senkinek
inkább hálákat rebegj
mert nem illene hozzád se a siránkozás
se a szenvedés
hogy milyen kopár vót az életem
azt én fel nem panaszolnám soha a világnak
nem zúgolódom én
hiszen minden fájdalomért
minden nincsemért
itt vagy nékem te drága fijjam
és mert te vagy nékem
szégyelleném én a könnyemet
éjjel nagyapáddal álmodtam
hazajött a temetőből és szívszaggató
hangon dalolt az udvaron
nem nyughatik az ő ajka a sírban
akit annyit gyaláztak
az halottként sem tudhat pihenni
forgassad a szívedben az ő megalázott életét
és mindig azon igyekezz gyermekem hogy
vigasztalása légy te a szenvedőknek
édes fijjam
hát hiába vártalak
Húsvétra
de imádkozom én
minden este és minden reggel
imádkozom én délben is
mert tudom
Pünkösdre végre
itthon leszel.
A vezeklés balladája
A szégyen fájdalma fojtogat,
A szenvedés büntetése.
Könnyekben talál az alkonyat,
Versem szavak tüntetése.
Fáj egy harang üdvözlése,
Fáj egy dal, egy nevetés bennem.
Ez Krisztus kitüntetése.
Istenem, mért hagytál el engem?
Űzött a gyönyör, mely fosztogat,
A rontás volt tündöklése.
Eljátszottam ifjúságomat,
Kellett a nők ölelése,
Ám hűtlenség tőrdöfése
Okán csaknem a sírba estem:
Kész vagyok a vezeklésre.
Istenem, mért hagytál el engem?
Hervadásomból is csók fakad -
Megértem a büntetésre,
S hogy a szépség bennem áhítat:
Az ég kegyelemdöfése.
Nem várok az üdvösségre,
Mert keresztem vállamra vettem.
Élet-Halál Fényessége,
Istenem, mért hagytál el engem?
Ajánlás:
Az irgalmak vágya átitat,
A Golgotán letérdepeltem,
Ellenem sorsom a vádirat:
Istenem, mért hagytál el engem?
Gyarmati Fanninak
Egy sirály zokog a Duna fölött.
Szívemből hullnak zúzmarás kövek.
A halál vérbüdös mocska a szél.
Vadak szemében nyirkos gyűlölet.
Szép szavak otthona volt az ajkam
míg a faggató csönd rá nem fagyott.
Bár őrzött volna ősz hajú anyám!
Hívogatnak lángfehér csillagok.
Az esti Duna lomhán hömpölyög.
Talán Isten többé már nem ítél.
Egy sirály zokog a Duna fölött.
Havazni kezd a novemberi szél.
A föltámadt szerelem
Szép vagy. Szebb, mint régen! Fénylő kedvesem újra!
Csordul a mézes csók szépmívű ajkaidon.
Napnyugtáig igézi szemem szemed ördögi lángját.
Asszonyi vágytól égsz. Átfonsz, mint a halál.
Másnapos hexameterek
Turcsány Péternek
Hol van a szóda, hová tűnt, hol van a vers, amit írtam?
Hol van a tegnapi kedvem, a fröccsnek jó szaga hol van?
Lustán fekszem az ágyban a dunyhák dús melegében,
kint már vijjog a szél, nyila röppen az őszi időnek,
ám még nyílnak a rózsák, nyílnak a kerti virágok,
éjből jönnek, s tűnnek a sűrű ködbe a lányok.
Némán nézem. Bántja a lelkem rengeteg emlék:
csöndes eső mind bennem, foszló szívbeli bánat.
Hol van a szóda, a bor meg az asszony, hol van az éltem?
Fel-fel jajgat a régi szerelmek gyásza a vérben.
Karácsonyi séta hóesésben
A 80 éves Csoóri Sándornak
Járom a hófoltos halmokat,
ezüstkérgű, lombtalan fák rácsain
feketén tűnődnek a varjak,
és a baglyok kunyhói felett
a vacsoracsillag meg-megtündököl.
Enyhíti szívem barna gyászát
a derek, havak, zúzmarák hatalma,
a remete-csend és a vezeklés
a hasogató szélben.
Szitál a hó,
lassan fehéredik a táj,
minden indulatom
a havak pihéivel a sebzett
földre száll.
Ó, mily titokzatos az ember elmúlása!
Cipelem a fáradt férfisorsot,
szívemben megváltást sóvárgó gondok
tűnődnek a kínok örvényei felett
és vad koromból megmaradt régi romok
csendesítik vérem.
Talpam alatt megreccsen a föld:
a poklok malmaiban őrlik a csontokat.
Csak megyek,
mint Isten elhagyott pásztora,
mellkasomban harangok kondulnak
és földreszállt állat-angyalkák gyűlnek körém.
A holdsugáron indulnának már
a három királyok,
de még várják, hogy a gyermek
Jézus megszülessen
bennem.
Veszteségek balladája
Prókátori irodáját
A szegény Fazekas bezárta,
Uzsoráknak uzsoráját
Fizette másokért hiába,
Mert szívéről az aranypáva
Hűtlenül hűtlen szívre szállt.
Torkon szúrták és az a vád ma:
Örökké dalolt, muzsikált.
Őrző csillagú aráját
A kísértéstől nem vigyázta,
Sorsát úgy szőtték a párkák,
Hogy asszonya is meggyalázza,
És hogy ne legyen ocsúdása,
A nő mással is összeállt.
Elárulták és az a vád ma:
Örökké dalolt, muzsikált.
Pénzelte léha barátját,
Ki álmában is kihasználta
(Megkérvén mosolya árát)
S dalra f.ng volt a viszonzása.
Majd szólt a haszon orgonája:
"- Pénzben a barátság nem állt!"
Belerúgtak. És az a vád ma:
Örökké dalolt, muzsikált.
Ajánlás:
Megszülték őt is boldogságra,
Nincs rajta bajusz, se szakáll,
Így haját tépi egy vad dáma,
Mert most is dalol, muzsikál.
Hajnali szekerezés
Utassy Józsefnek
Mentünk a roppant ég alatt,
társunk volt már a pirkadat,
a lovak sörénye felett
a fény cigánykerekezett.
Az út mellett sok szarkaláb.
Csak csattogtak a lópaták.
Az ostor vígan lebegett,
sodronya vágta az eget,
s míg szálltunk a mezőkön át,
köszöngettek a nyurga fák,
és bennem a sok gondolat,
akár a szekér, úgy szaladt.
A görcsbe-rándult szabadság,
a kálvinista konokság,
a szem a hajnal hajlatán:
ő ült mellettem, nagyapám,
s a kinyílt, tág határ előtt
kezembe adta a gyeplőt.
Ének anyámnak
Fázik a fájás
édesanyámban,
szemüregében
de sok halál van,
szemüregében
de sok halál van.
Vigasza voltam,
álma szívének,
amikor ölelt,
ölelt az ének,
amikor ölelt,
ölelt az ének.
Ezért is lettem
énekes árva,
szívemben tőle
izzik a máglya,
szívemben tőle
izzik a máglya.
Könyörgés
Hát nem adsz békét, Istenem,
szüntelen hiába kérem,
keservesen kereshetlek
a keserű vaksötétben.
Körém fontad az éjszakát,
hogy holtomig fojtogasson.
Haragodtól nem véd már meg
ember, se ájtatos asszony.
"Vagyok, aki vagyok" - mondtad.
Szavad rettentő ítélet.
Meggyújtom a cigarettám,
de nélküled az sem éghet.
Én nélküled csak por vagyok,
miként por lesz majd a testem.
Ha szétnyílik ama függöny,
Uram, ne felejts el engem.
Te voltál
méhed dzsungelében
növekedtem
vörösen izzott a
test a testben
szerelmed erdeje
engem óvott
szívedet hallgatva
voltam boldog
kagylódból kinyíltam
igazgyöngynek
húsod is fájjon ha
összetörnek
vérednek zúgása
felrepített
étkemül kínáltad
kebleidet
s kívántam újra az
anya-vadont
hol a vér véremre
ájulva ront
hiányzott szörnyen az
anya-éden
lenni csak tested szép
dzsungelében
vadak közt élek most
édesanyám
te voltál otthonom
te a hazám
Lili Annának mesél
Volt egyszer egy
kicsi csóka,
nem fekete,
hanem hóka,
kimászott a
fényes hóra,
követte őt
két kis róka.
Arra ugrált
három veréb,
velük szembe
jött négy menyét,
s jöttek rigók,
széncinegék,
fehér hollók
és feketék.
Egyszer sűrű
bokrot leltek,
akkor ott mind
táncra keltek,
énekeltek,
úgy bokáztak,
kuncogtak a
bokorágak.
Trécselő kislányok
|